2015. jún. 18.

Orwell-i szemek a vonalban, avagy a Közvélemény végbéltükrözése


Szeretem a munkám, de ezt már mondtam. Olyan, mint egy óriási labor, ahol jellemábrázolást, boncolást, és lélektant sajátíthatok el, és még némi honoráriumot is kapok érte. A fizetésem, az én tudományos járandóságom.







Múltkor már ecseteltem, hogyan lettemspcili. Azt hittem, a burkolt belpolitikai osztályi munkám aznap véget ért, de nem. Ma újfent megkísértettek, ugyanazokkal a kérdésekkel. A sors iróniája, hogy tegnap kaptam egy cikket, amiben a NAV elmagyarázza, hogy nekünk miért fontos az, hogy a továbbiakban bármikor bárkit lehallgathassanak. Közben persze, próbálom kinyomozni a feltöltőkártyás mobiltelefon csomagok meg a többi szar között, hogy ki a fideszes, ki az emeszpés, létezik Bokros Lajos-imádó, és hogy jó-e nekünk az EU-ban vagy sem? Szóval kész típusaim lettek így a nap végére. Én hálát adok a maiért, különben ezt nem írhatnám meg. Szeretem mikor Mindenkori Állambácsi megindokolja, miért is kell a seggünkbe nézni.
  
A közemberek nagyon készségesek. Bár nem tudják ki vagyok, mit, miért kérdezek, de egyik alapvető és ősközös jellemzőnk, hogyha kérdeznek, automatikusan válaszolunk. Természetesen vannak dolgok, melyektől meghűl bennünk a vér, és udvariasan a picsába kívánjuk az egészet. Ilyen a napi politika is egy szemét korszakban. Hurrá!
Szóval a nyíltarcú idegenek meleg szívvel szólnak bársonyos hangomhoz, míg meg nem tudják, mi is a téma. Elhűlve búcsúzkodnak. Hidegen, mint az oroszok. Szinte látom, hogy mimika nélkül teszi le a készüléket és inkább vacsorázik valamit. Az egyszerűbbje csak rám teszi. Mit neki udvariasság? Végül is, én vagyok az agitátor! A bizalmatlanság ősi erény. Honnan tudom a számát? Ki vagyok én? Miért kérdezem ezt, és miért azt? Fél, mert úgy véli, az életét akarom ellopni, pedig csak azt kérdeztem hány éves. Ha a panasz kispárna volna, már rég megfojtott volna álmomban. Kevés a fizetés, 40 év munkaviszony után kevés a nyugdíj. Én már öreg vagyok, engem nem érdekel. Én már öreg vagyok, rám úgysem figyelnek. De az agresszivitás sem ritka jelenség. Ilyenkor búgóhangon gyónom meg a bűnömet, a bűnt, hogy közvélemény kutató vagyok, és elbúcsúzom. A gépi kávémba nehéz könnycsepp hull. Csak a napi kvóta legyen meg.
Van a géniusz. Idézek tőlünk:
- Melyik pártra szavazna?
- Városra?
- Nem, pártra.
- Fidesz, MSZP meg ilyenek?

A türhő:

- Hát én nem értem. – Készségesen elmagyarázom neki, fokról hegyire, hogy miről is van szó, mert hallom a hangján, hogy sötét, mint a hucul férfiak szája az éjszakában.
- Hát az anyjának a picsáját.
- Nem, nem hölgyem. A magáét esetleg.

A magázódás varázsa, hogy illedelmesen küldjük el egymást nem létező helyekre. Esztétikus.

Az őszinte:

- Szóval ez egy közéleti kérdőív.
- Jajj hát uram! Én ehhez, hülye paraszt vagyok, nincs énnekem rálátásom erre!
- Akkor elnézést kérek a zavarásért.
- Semmi baj!

Egy valami azonban mindannyiukban közös: Mindegyik ódzkodik a válaszadástól. Aki válaszol, csak azért teszi, mert ráér egy kicsit, és elszemtelenkedi meg neveti az egészet. Nem látja értelmét a dialógusunknak, mert nem vár tőle változást. Felröhög, aztán megy gazolni a kertet, vagy forráz még egy csirkét, esetleg vesz még egy giroszt, vagy bever még egy sört mielőtt elveri az asszonyt, mint a rongyot. Tehát félnek, és bizalmatlanok. Kevés hívővel tárgyaltam. Szerintük Vezérlő Elvünk egy félisten. A másik tábor szerint egy Sátán. Most akkor én mit csináljak?
- Már ne haragudjon, hogy megkérdezem, de maga melyik oldaltól való? Kinek készíti ezt?
- Én senkinek uram. Csak itt ülök, és egész nap ilyeneket kérdezgetek.

A legjobb barátom a hangrögzítő. Tudják miért? Az apolitikus, és időtlen. Túléli ezt az egész dülöngélést, és ha egyszer beszakad majd az ól teteje, akkor is csak sípol tovább. Jó barát. Az én szívem sem pironkodik addig. Még szerencse, hogy szeretem, mikor Mindenkori Állambácsi megindokolja, miért van szüksége végbéltükrözésre a Közvéleménynek.


 2015.06.??

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése