2015. júl. 7.

David Attenborough - Egy elveszett napló

Március 24.
Végre ledobtam magamról ezt a szorongató burkot, és kinyújtóztathattam elpuhult testemet a zöld levelek hátán. Kicsit még fáj ugyan a derekam, de anyu szerint a hajlogatás segít neki – úgyhogy araszolok naphosszat. Ahogy nézem, ennivaló akad bőven. Amerre a szem ellát, még ha csak másfél centire is, de mindenütt zöldet talál. Szép reményekkel tekintek tehát a holnapba.


Április 1.
Bolond idő van, a szél elfújt vagy háromszáz méterre, mire szerencsére sikerült megkapaszkodnom egy fonákon. Más ízű itt az élet, de azt hiszem, meg tudom szokni. A testvérek, kuzinok közül is sokan sodródtak errefelé, így nem unatkozunk. Két rágás közt jut idő a pletykára is. Állítólag egyik másodunokahúgomat elkapta egy madár, meg is halt azonnal. Hiába a rejtő szín? Igazságtalanság. Félni ugyan nincs idő, de nem árt az óvatosság. Bezzeg a tarka gyapjasok! Olyan mérgezőek, hogy a rigónak se kellenek.

Május 1.
Nem akadt mostanság semmi érdemleges, vagy említésre méltó, ezért az egy havi hallgatás. Zabálunk, mint az állatok. Kezd szűk lenni ez a bőr rajtam, meg unom is. Mindig csak fekete, fekete. És a rágóim teljesen kikészültek a folyamatos darálástól – de azt mondják a többiek, hogy muszáj. Meg a belső kényszer is hajt, a gyomrom folyamatosan korog. Elvileg hamarosan változások lesznek, kisebb étvágy, és egy zöld ruha. Alig várom! Addig marad a cellulóz, meg a gyászos külső.

Május 10.
Ma elkezdtem nyáladzani. Először nagyon meglepett, főleg, mivel hetek óta először nem bírtam enni. Aztán megszoktam a gondolatot, és összerendezgettem a nyálgalacsinokat, egész fonalszerű. Csinos kis fal van már köröttem. A többiek szerint elzárkózom, magamba fordulok, pedig nem is. Kifordult minden, én csak idomulok. Új kihívásokra új válaszokat kell keresni. Nem elégedhetek meg a napi betevő levéllel. Majd megértik!

Május 11.
Éjjel a félkész kis lakomban álmot láttam. Szárnyaltam a sötétben, idegen ismerősök illatát csapta arcomba a hűs levegő. Ismeretlen vágyak dúlták a testem…aztán felébredtem.
Éjszakai pillangó akarok lenni – épp, mint anyu.

Május 20.
Napok óta begubózva fekszem. Vagyis lógok. Nem tudom, mi lehet velem, de mintha minden sejtem cseppfolyóssá válna, elvándorolna egész máshová, mint ahol eddig tartózkodott, hogy ott újjászülessen. Már a plajbászt is alig bírom markolni. Lehet, hogy meghalok? Vagy újjászületek? De ahogy a homályon keresztül láttam, a többiek is ezzel küzdenek. Nem lehet véletlen!

Június 2.
Megrepedt! Végre a ma reggeli napsütésben szét tudtam hasítani a nyáli lakom. Ideje volt, teljesen elzsibbadtak az eddig nem létező testrészeim is. Mi ez a szőr? Mi ez a pödört ajakforma? Hová lettek a rágóim? Hol a többi lábam? És valami furcsaság nőtt a hátamra. A derekam se hajlik többé. De hát anyu nem így festett, mikor utoljára láttam…kicsit félek.
Azért kimásztam egy ágvégre, és a napsütéstől mintha alakulna ez a szárnyra hasonlító izé. Holnapra okosabb leszek.

Június 4.
Huh, két napja csak röpködök, nem bírtam leülni naplót írni sem, annyira élvezem! Kinyílt a világ! Mit nekem levél-fonákon araszoló, ostoba múlt!? Hiszen szárnyalhatok. Várnak a virágok, fakéreg-repedések, poshadt vizű tócsák, árnyékban heverő tetemek. Mennyi látnivaló, kóstolnivaló! És a sok barát, rokon! Velük együtt hasítjuk cafatokra az éjszakai égboltot. Most jó élni!

Június 19.
A hetek óta tartó céltalanság is fáraszt. Meg kéne állapodni. Legalábbis belülről ezt üvölti valami hang. De ha egyszer annyira jó a szabadság. Csak valami cél kell, nem kell mindjárt egymás potrohájába mászva párzani, mint holmi véglények. Az utódnemzésre ott a többi, egyszerű kis pille. Nekem még feladatom van, érzem. Például ott az a nagy fénylő dolog, minden éjjel. Nem tudok betelni vele. Hol nagyobb, hol kisebb, változó, titokzatos isteni szikra. Lehet, én leszek, aki megfejti? Szeretném azt hinni.

Július 3.
Nem kertelek, összezavarodtam. A fénylő dolog eltűnt az égről, de a láthatáron sok kicsi mását fedeztem fel, s kétnapi repülésre el is értem a forrást. Millióan vannak. Nem olyan nagyok, nem is olyan szépek, de belekáprázik vagy két tucat szemem. Keringtem köröttük, megégettek. Ha el akarnék távolodni, visszahúznak. S ezzel nem vagyok egyedül. Két bátyámat is egy ilyen apró szikránál láttam keringeni, és molyok milliárdjai fekszenek alattuk a végkimerülésben hányódva. Mi lehet ez? Nem adom fel! Érzem, a válasz a küszöböm rágja.

Július 7.
Kicsit eltávolodtam a várostól – mint kiderült városnak hívják ezt a fényben úszó világot. Legalább is az a két csótány így nevezte. Az erdő szélén kevesebb a zavaró tényező, újra megláttam az égi fényt is. Még halovány, a felhőkön át alig látni. De minden nappal jobb lesz – mondják az öregek. Elhiszem.


Július 9.
Megláttam az égi jel földi mását. Tegnap este még vaskosabb felhők takarták az égboltot, így csak üldögéltem egy repedésben, mikor felvillant. A fák között egy tisztáson, tehát semmiképp nem a város próbál újra rabul ejteni. Azért fő az óvatosság, nem hiszem, hogy még egyszer végig tudom csinálni azt a vesszőfutást.

Július 10.
Itt ragadtam. Lehet, hogy ez a vég, már alig látok. Megnéztem a földi fényt, és mint egy mágnes húzott magához. Hatalmas, fehér ideál. De amint hozzá értem, s vártam a csodát, elhagyott az erőm. Nem égetett, mint azok a kis lámpafények. Nem is fájt. Csak mintha leütöttek volna egy puha öleléssel. Most itt fekszem, mozdulni is alig bírok, zsong a fejem. Nem vagyok egyedül, csupa ismerős körülöttem a padlón – amin, hiába érzem magam alatt, furcsa mód mégis átlátok. Mintha lebegnénk, mozdulatlanul. Ez már a megváltás? Szerintem az. A szomszédom szerint formalinos üveg, és végünk. Nem bánom. Nem bánok semmit. Holnap újra felkel a Hold (így nevezik az égi csodát), és új erőre…


Jánoska megörült a gazdag éjszakai zsákmánynak. Különösen egy hatalmas tölgy-pávaszem nyerte el a tetszését. Alapos kikészítés után már fúródott is a vékony tű a lepke tor részébe, hogy a parafa lapon rögzülve köszöntse szétterpesztett szárnyaival az örökkévalóságot.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése