2015. aug. 14.

"A békásmegyeri rabszolgatelepen lakok" - avagy a Bucó három métert repül

Nem tudom mennyire jöttek rá az olvasók, de a szerkesztőség tagjai több, már felszámoltnak tekintett társadalmi osztályból származnak. Én például paraszt vagyok. Azért jöttem ebbe a városba (Budapest), mert azért annyi gógyit kaptam, hogy rájöjjek, itt talán tudom kamatoztatni a gondolataim meg a hozzáállásom. Az, hogy ez mennyire sikerült, egy másik, inkább filozófiai jellegű írás tárgya, ám ezúttal maradjunk a szilárd tényeknél. 


Nem tudom, de nem is vagyok hajlandó megszokni ezt a várost. A betonpongyola tőlem távol áll. Szeretem a friss tyúkszar szagát, a szőlőt dézsmáló darazsakat, a forróságtól lihegő kutyákat, az ízesen beszélő embereket, akik bár nem olvasottak, mégsem hülyék. Gyakorlatias világlátásom ahhoz szokott, hogy látom, mi van az udvar végében, a hegyeket, dombokat meg már hagyjuk is. Ahhoz is hozzá vagyok szokva, hogy nálunk az emberek udvariasak. Verekedés legfeljebb a kocsmában van. Utcán annak nincsen helye, mert két ember problémája az rájuk tartozik, nem másokra. A legdurvább balhénál is kimennek a kocsma elé. Emlékszem, mikor Ősiben játszottunk az egyik suttyókori zenekarommal az ikeszedik fellépő énekese összeszólalkozott egy bányászvárosi takonnyal. Én bent söröztem, meg mindenki más is, amíg az előbbi véresre rugdosta a delikvenst a nyári teraszon. Kiment oda valaki? Dehogy. A reflexek tudták, hogy nem a mi dolgunk. Ahol az udvariasság kevés, ott tényleg csak az erőszak segít.
Bucó szerkesztőségi kollégámmal (Nem az idősebbel, hanem az ifjabbal) éppen a békásmegyeri rabszolgatelepen ültünk. Fürödtünk a Napisten fényében egy bedőlt padon. Élveztük, hogy itt kevésbé szorítanak a kádári panelek. A sörnek fiziológiai tulajdonsága, hogy előbb-utóbb hugyozni kell tőle. Bucópajtás nem volt rest, elő is kapta a gyulát, és vetni kezdte a faszhúgyot egy odvas városi fa tövébe. A telep malteres oldaláról üvöltés csattant fel: 
- Mit csinálsz???? Az ablakom alá hugyozol baszd meg?
Bucó lelkiismeretes félcsicsó gyerek. – Igen.
Minek tagadja az egyértelműt? Emberünk, a Mázsa Húsz Állat megindult a gazon át.
- Mit csináljak Timúr?
- Semmit. Várd ki a végét tisztességgel.
A felénél még azt hittem, csak üvöltözik a Barom Állatja, aztán lőtávolon belül jöttem rá, hogy ez intézkedni jött. A Szteroiddal Feltöltött Lakótelepi Csendőr levágott egy istenes pofont a szerkesztő kollégámnak, aki a seggét az égig emelve repült a fa tövébe. Két kezét összetéve elnézést kért, mire a Türhő még szájba tessékelte vietnámi papucsban. Ott azért megijedtem. A tenyeresnél látszott, hogy direkt rátesz a szenvedő alany, hátha alábbhagy az agresszió. A lábasnál szerencséje volt, mert csak a talpa suhintotta végig a képét. A Lakótelepi Ogre ekkor hozzám is oda jött, és pufirizsa izmait minden égi testig széttárva rám kajabált:


- Neked van valami hozzászólni valód?
- Nincsen.
- Mi az, hogy nincsen? Nem szólsz, rá hogy ne oda hugyozzon?
- Oda se néztem. – én ilyenkor előrefelé beszélek nem a másik seggéhez –
- Mi van? Na, fogjad te is a cuccod, aztán takarodjál innen baszd meg!
- Jól van. Megyünk is. – két kezem a megadás jeleként felemeltem, és következetesen a szemébe néztem.

 Tudniillik az ilyen cigányjellem csak ezt értékeli. Amint levettem volna a tekintetem a szeméről, rámsuhint egyet. Én meg tudom, milyen vagyok. Rám száll a vörös köd, rávetem magam, Ez A Segg meg agyba-főbe ver ott a gyomba, aztán mehetünk a csendőrségre.
Ilyenkor azért rájövök, hogy mennyit is satnyultam az őseimhez képest. Azok bezzeg egyből fölpattintották volna a bicskát. Az anyád hétszentségit! Aztán lebökték volna, simontornyai stílusban, hangtalanul. Ma már semmi sem marad titok. Szégyenemet Bucópajtás azért elkendőzte megértésével. Állítása szerint ez volt a lehető legkisebb rossz, amit elérhettünk, továbbá ő sem jött oda mikor velem üvöltözött a Gyökkettő.

A BMW-s proletár. Ez a kedvencem. Kipattintott, gyökértelen faszfej, a gyökértelenség időtlenségébe zárva. Hugyozott ez már különb helyekre is, de lakótelepi Csák Mátéként megjátssza itt nekünk, hogy késsel meg villával zabálja a mirelit rántotthúst. A felesége – hasonszőr jellem – közben a háttérben üvöltözik: - A kurva anyját az ilyennek! Nem elég, hogy minden este ezt hallgatom?
Nem tudom mi kivetni való abban, mikor két ember egy padon ülve sörözik és kedélyesen beszélget. A hölgy tudniillik összekevert minket a telepi cigánylelkekkel.
Az asszony mellett álló nyugdíjas banya persze türelmesen végignézte az egészet. Biztos dolgozik még benne a 90-es évek előtti szovjettípusú elfogadás. Hozzáteszem, azért nem mentem be a városba, mert feltételeztem, itt ér minket a legkevesebb atrocitás. 

A lakótelepek embere a kisemmizett proletár történelmi jogutódja. Lehet az gengszter, vállalkozó, alkoholista, állatidomár, művész, vagy éppen dolgos munkás. Frusztrált, irigy, öntelt kiskirály az összes, belezárva a saját természetellenes univerzumába. A négy fal között, meg a vécékben lecsapódó többemeletnyi fos között nem igazán van magánélet. Ideges vagy? Szedjél hangyát. Mit szeressek ezen? Civilizált ólakba terelt ösztön- és véglények kiszolgáltatottsága csattan rajtunk. „Innen csak elszabadulni jó” – Visszhangzik fejemben Böbe úrhölgy zseniális mondata.

2015.08.14.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése