2015. aug. 2.

Csendes, vidéki helyecske

Ásítva nyújtózom hajnali ötkor a nyekergő rugókkal tiltakozó szocreál ágyon. Tíz-húsz veréb veri egymást az ablakpárkányon; ha félhomályos szaruhártyámon keresztül jól látom, egy tucat kanveréb vetekszik három tojó kegyeiért. Mintha a falusi bál ablakán leskelődnék – csak madarakkal.
Fürdőköpenyben csattogok kávé-cigaretta kettőssel felszerelkezett reggeli rituálémra, csöndes erkélyjelenet a kelő nappal. Csöndes…
-          Dinnnnnyéééééééét! – üvölt a távoli vidékről ideverődött cigány zsiguli hangszórója.
-          A kurva nénikédnek kell az a zöldség hajnalok hajnalán. – mormolom magamban. – Szerinted ki a halál akar ilyenkor bármit venni?
Tessék, el is cseszte a reggelemet. Nem esik jól a forró fekete, csempült pofazacskómban forgatom, rágom a nikotint. Fintorogva füstölnek orrcimpáim, hogy negyed hatkor minek kiabál torkaszakadtából az a barom, hogy szerencsétlen sárgarigó is elhallgatott a diófán. Pedig de szépen fújja! Azaz fújná…
Azért lesöpröm a fecskeszart a kinti szék ülőkéjéről, odább rúgom a lábam alatt éktelenkedő nyestürülék gyümölccsel megpakolt, formátlan kupacát. Mintha minden jószág csak arra használná a tornácot, hogy a dolgát végezze. Légyszar az ablakon, pókszarból álmodott összekötős pontrács a falakon. Némi dekorációs verébszar a kisasztal tetején. Egy nyilvános wc-ben élek? Még mindig jobb, mint az áruházak oldalára fosó csövesek közt lavírozni a városban! Itt nyugalom van…
-          Vásároljon kiváló minőségű takarmányainkból! Érdeklődjön a mozgó autónááá! – érkezik a következő. Ha lehet, még hangosabb, mint a dél-baranyai akcentussal kajinkuló dinnyéskettes.
A rosseb egye meg! Be is lépek inkább a tömésfalak nyújtotta magányba. Megszűrt hangerővel kap utánam a modern kereskedelem rákfenéje, az üvöltő mozgóárus recsegő monológja. Kínomban pótcselekszem, zajra zajt! Öltözéshez ostoba módon bekapcsolom a televíziót. Kettőt pislog a képernyő is: mit akarok tőle ilyen korán? Felsír a hangszóró.
-          Legújabb késeinket csupán tizenhatezer-kilencszázkilencvenkilenc forintos, bevezető áron rendelheti meg a VéeS teleshoptól. A kerámia éltartó ereje utánozhatatlan! Itt ez a szöges léc. Így. Imádok szöget vágni! Ha tehetném, egész nap csak szögeket vagdalnék.
-          Csak hajrá! Hülye… - motyogok, miközben másodszor is félregombolom a foszladozó inget.
-          És ha most rendel, ugyanezért az árért ajándékba kap egy…
Nem várom meg, mit adnak a szar mellé másik szarnak. Egy áráért. Kikapcsolom a műsordobozt, néztem eleget gyerekkoromban; meg is lett az eredménye.
Kaszával a vállamon ballagok a kert irányába, nyikorgó vaspánttal köszön a kiskapu, fedezékbe bújnak a köveken sütkérező fürge gyíkok.
-          Megérkezett a gázosautó! Cserélje ki palackját most kedvező áron!
-          Csak te hiányoztál…
A propán-bután nélkülözhetetlenségét bizonygató, selymesen reszelő női hang kísér a gyümölcsfákig, s velem marad, míg be nem végzem a munkát. Az utolsó rendeknél halványul csak el a fülbemászó reklámszöveg, jelezve, hogy a falu valamennyi utcáját megjárta a platós autó, s indul a következő település lakóit boldogítani.
Miközben a nap első sugarai átengedik a helyet a másodikaknak a hőmérő alkoholcsíkja gyorsabban törekszik az egek felé, és én görnyedten szedegetem a hullott almát a vesszőkosárba. Fejem fölött balkáni gerlék ingerlik egymást párzani vágyó búgással, mintha nem lett volna elég. Már kirepült a fészek? Hisz úgyse raktok újat! Akkor meg minek a hisztéria? De le se szarnak. Még szerencse.
-          Tűrürűrürűrűrü…szólj anyádnak, hozzon pénzt! – az ismerős dallam erősödő ütemben közeleg. Mint egy falat kenyér…
Miközben cefrévé formálom a csinos, piros gyümölcshalmot, még a daráló surrogásán is átüt a sárga kocsi pofátlan ricsaja. Minden második háznál megáll, mert minden második házból előtotyog egy hetven fölötti vénasszony, hogy gyorsfagyasztott, elősütött, húsnak hazudott mirelitet vegyen a finnyás unokáknak.
Dél lesz, mire elvégzek, de a házhoz szállított, sárga nyomor mindvégig velem marad. Csodás! Tudom: nem hagy el a civilizáció!
Átruccanok öreganyámhoz ebédre, nehogy sértődés legyen. Készült egy kis tyúkhúslevessel. Vagy öt pár láb, két nyak és egy farhát szemez velem a gőzölgő tálból. Látszik, a mama is veszi a tyúkalkatrészt. Azért építek egy kontinenst a sárga karikák szigeteiből – és az íze is kitűnő. Jó, hogy öreganyám még zsírral főz!
-          És hogy haladsz? – szegezi nekem a kérdést.
-          Mivel?
-          A cefrével.
-          Jó lesz, már nem sok van. A barack leforrt.
-          ………….. –  a következő mondatot elnyomja a nyitott ablakon beköszönő, újabb árut sejtető dal.
-          Vasárnap a Riska nem ad tejet, folyton csak azt bőgi: munkaszünet.
-          Jajj, elfelejtettem kitenni a kannát! – ijed meg öreganyám, és szalad a bottal, nehogy tovahajtsák a bádogtehenet. Az utolsó hús-vér marha két éve hagyta el a falu határát, teherautón.
Jóllakottan kávézunk az erkélyen, a cérnametélt emlékével vegyül nyelvemen a francia dohány. Öreganyám ajkáról gyöngyként hullanak az információk, amiket általában elszigeteltségemben elfelejtek felcsipegetni. Nemzeti bolt is van a központban, teljes kínálattal. Mostanság az önkormányzat házhoz viteti a nyugdíjasok bevásárlásait. Két közmunkás rója az utcákat, kenyeret, felvágottat, cigarettát rejtő nylon szatyrokkal.
Házhoz jön a halál is? A szórólapok hegyeiből előbukkanó sírköves reklámanyag ezt sugallja. Ha ezen a héten rendel, ajándékba kap…nem…ezt már nem. Halj meg most, mert olcsóbb?! Baszki…
-          Kakaó vagy macikávé, nincs jobb tej, mint Lacibáé… - hinti az igét a soron következő.
-          Mi az, már két tejes van? – nézek kérdőn nagyanyámra.
-          Igen, ez pár hete jár. De szerdán szokott, meg pénteken, a másik meg kedden és csütörtökön. Nem értem, hogy kerül ma ide.
Sztoikus némaságban rovom a járdát hazafelé, füleimben kavarog a folyton sikoltó hangszórók, megafonok friss emléke. A kapu előtt csengőszóra riadok, és kövér gyerekek suhannak el mellettem az araszoló fagyiskocsi irányába. Ez legalább nem beszél, énekel…
Fél óra múlva motoros kaszák mantrázó monotóniája pásztázza végig az udvart. Közmunkások nyúzzák az árokparton a közpénzen vásárolt masinákat. Basszátok meg, legalább csinálnátok meg rendesen! Összehányják, mint mindig.
Kalapot és kapát húzok, tömeggyilkosságra készülök a gyomok között. Surrog a hideg vas a földben, némán kiáltanak a folyondárok, nehezen adja magát a disznóparéj. Újabb reklámautó kiált utánam a kertbe.
-          Gázt adunk! – és versenyautó motorbőgése, kerékcsikorgás, felvételről. És ismétlődik. Újra. És újra. És újra…
Sose hallgatnak el? Sohasem hallgatnak el…
Estefelé, mikor a fények is kezdenek megkopni, az utolsó árus is elhagyja az utakat, lejárt a munkaidő. Megszállja a ház környékét a nyugalom. Kezemben fröccsös pohár, és az elmaradhatatlan dekk. Békés füstkarikákat eregetek, gyorsan szétcsapja őket a ganészagú huzat. A fülemüle elnyújtott siráma a vállamra ül, miközben a tücskök nosztalgikus kontrája húzza az ütemet.
A szomszédban kocsiajtó nyílik, majd valami hip-hop opusz tíz másodpercenként ismétlődő, monoton alapja kezd zuhogni a mélynyomókból. Hazaért a hülyegyerek…megjött a gettó. Ostoba hadarás és műzongora kíséret zökkent ki a tiszavirág életű békességből.
A faszom bele! Elnyomom a félig szívott csikket – jó lesz az reggel is –, majd berántom magam mögött a százéves ajtót. A kétnegyedes ütemre hullámzó ablaküvegek mellett elvánszorgok az ágyig. A fejemre szorított párna alól is tisztán hallom, milyen nehéz a sors a nyóckerben.
Megpattan egy ér a szemem sarkában. Agresszív álmaim azt suttogják: reggel szórj néhány marék szöget az útra! A faluvégen. Mély az árok, onnan  nem másznak elő többet! Vagy tűnj el! Állj odébb! Jó. De hova? Ameddig aszfalt van, a civilizáció nem ereszt. Vasmarokkal szorongat, hogy levegőt se kapok. Levegőt!

Kitárom az ablakot, beeresztem dörömbölő zajokat. Pofátlanul ellepik a szobát, beülnek a székekbe, széthányják a könyveket, felcsapják a csizmát az asztalra és csámcsogva megzabálják a tegnapi maradékot. Rohadjatok meg, elmosogatni bezzeg senki nem fog!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése